Van-e „élet” az alapozó terápia előtt? Várjak-e, amíg gyermekem betölti az ötödik életévét?

Az utóbbi időben többször is előfordult hasonló esett velem. Csak egy spontán, ismerősök közötti társalgásnak indult a beszélgetés, mikor kiderült számomra, a szülők már alig várják, hogy gyermekük „alapozóra érett”, ötéves legyen. A szakmai kíváncsiság ilyenkor már nem nyugszik bennem, így óhatatlanul is rákérdezek az alap problémára, szülői észrevételekre, az esetleges pedagógusi jelzésekre. Szerencsére nem is feleslegesen, mert olykor kiderül, hogy a szóban forgó gyermeknek inkább szenzoros integrációs terápiára lenne szüksége, az alapozó előtt.

Mi is az a szenzoros integrációs zavar?

Magáról a zavarról az 1970-es években Anna Jean Ayres (am. gyermekpszichológus) írt először. Ő ugyanis az agy ingerfeldolgozó funkcióját vizsgálta. Kutatásai során rájött, ha az agy nem képes az egyén környezetéből, vagy akár a saját szervezetéből érkező ingereket megfelelő módon feldolgozni, az magatartásbeli, beilleszkedési, és tanulási zavarokat okozhat. Szeretném külön kiemelni, hogy ez a zavar nem áll összefüggésben a gyermek értelmi képességével.

Hányféle szenzoros ingerrel kell megbirkóznia az agyunknak?

A felsorolást, akár a mozgással is kezdhetjük, hiszen a testünk minden egyes pillanatban informálódik például az izmaink tónusáról. Amit mégis mindenki jobban ismer az az öt legalapvetőbb érzékelési funkció, mint a látás, a hallás, a tapintás, a szaglás, és az ízlelés. Egyszerű, magától értetődő jelek érkeznek hozzánk ezeken a csatornákon keresztül. Már oda sem figyelünk rájuk, hiszen mindenféle plusz energia befektetése nélkül, tökéletesen értelmezzük őket. A lámpa pirosra vált, így megállítjuk az autót, a víz felforrt a lábosban, ezért óvatosan, konyharuhával emeljük le a tűzhelyről. A sort még számtalan példával folytathatnám, de a lényeg mégis az, ha jól értelmezzük a beérkező ingereket, adekvát reakcióval válaszolunk. (Természetesen a háttérben egy sor saját élményként megszerzett tapasztalat áll már, amik segítenek minket a feldolgozásban, a döntéshozatalban).

Tipikus példák szenzoros integrációs zavarra

A teljesség igénye nélkül következik néhány példa. Talán az egyik legfeltűnőbb esetek egyike, amikor az érintkezés -ruhával, különféle textúrájú anyagokkal, élelmiszerekkel, akár szociális formában az ölelés- elutasítása okozza a folyamatos konfliktust. Nem egyszer ez olyan méreteket ölt, hogy az étkezések is rémálommá válnak. A gyermek nem hajlandó elfogadni a darabos, csak a pürés ételeket, azok közül is csak egyféle ízt, nem szereti a kanál érintését, nem bírja elviselni az etetőszék biztonsági övét. Az ezeket kísérő hangos, hisztérikus kitörések, intenzív reakciók igazán figyelemfelhívóak. Egy másik tipikus példa, ahol elég szembetűnő a zavar, a hangingerekkel kapcsolatos túl alacsony tolerancia. Amikor gyermekünk folyamatosan retteg a porszívó hangjától, nem bírja elviselni a hajszárítót, és minden külső zaj megzavarja őt a tevékenységében.

Szenzoros integrációs zavar esetén amit még megfigyelhetünk a gyermekükön -akár a fent említettekhez társuló tünetekként- az impulzivitás (túl gyors, vagy akár lassú), veszélyérzet hiánya (nem méri fel az ok- okozati összefüggéseket tettei esetén), koordinációs zavarok (extrém félelem a magasságtól, hintától), alvászavarok, ügyetlenebb, türelmetlenebb finommotorika, esetleg beilleszkedési nehézségek, ezzel együtt a társas, kommunikációs érintkezések intenzív hárítása. Előfordulhatnak még komolyabb beszédértési zavarok, és ezzel párhuzamosan a megkésett beszédfejlődés is.

Összességében nagyon figyelemfelkeltő a viselkedésükben jelentkező végletesség, amelyet az érkező ingerek hárítása, vagy épp ellenkezőleg, az ingerek túlzott megélési vágyának igénye okozza.

Kihez forduljunk?

Ha a szülő hasonló, a fentiekben említett zavarokat észlel gyermekénél, esetleg túlságosan küzdelmesek a hétköznapok legegyszerűbb tevékenységei -öltözés, étkezés, szobatisztaság, szociális érintkezés- érdemes egy, a szenzoros integrációs zavarokat célzó terápiás szakemberhez fordulnia. Ezekben az esetekben innen indul (DSZIT-dinamikus szenzoros integrációs terápia) a célirányos fejlesztői munka, és innen vezet az út az alapozó terápia berkeibe. Egy biztos, a zavar önmagától nem oldódik meg. Érdemes időben szakemberhez fordulni, és nem várni a következő életév betöltésével annak reményében, hogy hátha kinövi a gyermek.